Néprajz, értékek _______________________________________________ Történet a török korból
Az első történet is éppen azokat a viszonyokat tárja szemléletesen elénk, amit az Ó-Berettyó és a Körös határolta Rétköz vagy Körösköz vadvízországa jelentett. Noha a mesélő a tatárjárást jelöli meg az esemény konkrét időpontjául, mégsem szabad ezt szó szerint venni. Már csak azért sem, mert a szájról szájra járó hagyományhoz újabb és újabb gondolatok kapcsolódtak, s ezek az elbeszélésben keveredtek a hódoltság török világának elemeivel is. Végül nem is a konkrét történelmi esemény a meghatározó, mindinkább az, hogy megismerhetjük azt a világot, a rét rejtekét, ami mindig biztos menedéket jelentett a sárréti emberek számára az évszázadok során bármikor. Ébredjetek ladányi jó magyarok,
A fönti helymeghatározás alapján biztosak lehetünk abban, hogy a leírás ténylegesen is Körösladányra vonatkozik. Emellett pedig annak is tanúi lehetünk, hogy az ehhez hasonló vészhelyzetekben, hogyan is, hová is menekült a lakosság: Csolnakon, nádkévékből egybekötözött tutajokon menekült a lakosság a közelebb eső Mágor-rétjébe (Körösladány határának keleti, Vésztő felől eső oldala). Onnan tovább, még biztonságosabb helyre a Tordai-rétségbe (Szeghalomtól délkeletre, Csökmő és Újiráz között elterülő mocsár, az ún. Tordasara vagy Tordasára), a végeláthatatlan nádbakony mélyére. Ezen a tájon már olyan süppedékes, emberveszelytő lápok fedték a mocsár vizét, sűrű nádassal benőve, hogy ezek híre még a tatár khán fülébe is eljutott. Valami töredékes históriásvers szerint, azt mondta, hogy a vitézei a "sűrű" mögé ne menjenek, mert: Zöld pázsitos, szép egyenes,
"Sári, Mári ne féljetek, A Tordasara mocsárvilágának, a lápi mentsvár védelmének megismerésén túl azonban tanúi lehetünk a közeli környék és Vésztő helynevének mondai magyarázatának is: "Hanem az utánuk ólálkodó tatárok egyszercsak felfedezték, hogy a rengeteg nagy nádast közt egy kanyargós keskeny róna, vagyis vízi út vezet a rejtekhelyükhöz. Nosza nekivágtak! De vesztükre, mert a róna medre ki volt verve éles kaszákkal, sarlókkal, kazalvágóval, kaszurral (kazalhúzó horog v. gamó) s ott pusztult a csapat e szerszámok között. El is nevezték a rónát és környékét Tatárvágásnak (Vésztőtől északra). Azt a falut pedig, amit futásban épített. Vesztőnek keresztelte a nép. Ebből lett idővel Vésztő helysége -, meséli a hagyomány.8 Ezek után természetesen nem maradhat el a végkifejlet, ami nem lehet más, mint a bujdosó lakosság diadala a betolakodó ellenséggel szemben, akik "beúsztak a rónákon … nagy üvöltözéssel, ordítással. De csúnyán megjárták! A legények a parton várták őket; felgyűrt gatyaszárra vetkeztek, szárukat, mellüket veresre festették, fejükre pedig lyukas kobaktököt húztak (hasonlóan a busójárás törökűző mondai hagyományához) s a látásuktól megrémült tatárokat, akik azt hitték, hogy az ördögök tanyájára érkeztek (melyben fölismerhető a törökök közismert babonás félelme), jól kifent, kalapált kaszákkal mind egy szálig lekaszabolták.10 _______________________________________________ Vén Márkus legendája A másik, a vén Márkusról szóló mondát Arany János emelte országos rangra, miután a történetét 1852-ben megénekelte A hamis tanú című költeményében. Kevesek előtt ismert azonban a legenda megszületését ihlető valós esemény, ami a község Köröstarcsa felőli határának kijelölésével volt kapcsolatos. A Körösök kiterjedt mocsárvilágában mindig gondot, még több vitát jelentett a határok megállapítása. Ilyen volt többek között az az 1520 táján lezajlott nagy per is, ami Körösladány akkori birtokosai, a Nadányiak, illetve a velük délnyugat felől, a Körös bal partján szomszédos Egey család között támadt Ludasfenék hovatartozása ügyében. Ekkor több mint 80 tanút hallgattak meg, de még így is bajos volt eligazodni a kérdésben.11 A vén Márkusról szóló monda tényleges alapjául azonban egy több mint kétszáz évvel későbbi eset szolgált. A Körösladány és Köröstarcsa közötti határ lényegében már 1478-ban elnyerte a mai formáját. A két települést ekkor a Büngösd folyó, a Gács-ér, valamint a Sebes-Körös egykori nagy kanyarulata melletti Mihály-halom választotta el egymástól, amit hosszú időn keresztül tiszteletben is tartottak. A török hódoltság alatt többször elnéptelenedett két község közül Körösladányt 1712-ben ülték meg végleg lakosai, akik majd tíz éven keresztül használták a gazdátlanul maradt szomszédos földeket, így a tarcsait is. Miután 1720-ban Köröstarcsa szintén benépesült, ez szükségessé tette a határ újbóli megállapítását. Ekkorra már mindkét helységnek új földbirtokosa volt, az utóbb bárói rangra emelkedett Harruckern János György (1664-1742), akinek idején meg is tették a szükséges lépéseket. 1728-ban a vizsgálatra küldött két megyei biztos Mihály-halmáról a Lapály-laponyagra tartva kezdte meg a határjárását. Ezt követték a tanúkihallgatások. Elsőként a Tarcsáról elszármazott Juhos Istvánt, a váradi püspök bárándi ispánját hallgatták meg, aki „igaz letett hüti [esküje] után vallja, és levetvén a csizmáját, állván a Lapály-laponyagra, állítja, hogy ott laktában régi üdőben úgy élték s bírták s tartották Körösladány és Tarcsa közt a határt… Emlékszik, hogy a Gács-ér egészen tartott tarcsai határnak, úgy élték, bírták a tarcsai lakosok az vizet is árvízben vagy arra való időben, marossával [halászhálóval] vagy más eszközzel halászták és kaszálták, ott rakták is az Gyács-ér külső partig kazalokban vagy nagy boglában, jól tudja…”. Hasonlóképpen vallott a másik tanú, Juhos Mihály is, aki azt fűzte az elhangzottakhoz, hogy „azt is jól tudja, egykor a török szászlót [zászlót] ütvén a Büngösd partján túl, ahol a halászó rekeszt lévén, az olajbég [alajbég – török ezred élén álló főtiszt] elvágotván a rekesztélyt, és az határt helyben hatta, s mondván: – Úgy éltek mint eddig!”. A határ kérdésében a föntiekkel megegyezett a másik két tarcsai tanú, a 60 év körüli Márkus János és Kiss Ferenc vallomása is. Minden valószínűség szerint az addig használt föld elvesztése okozta sérelemmel magyarázható a körösladányi monda keletkezése, amelyben lelki gyógyírként minden ellenkezőleg sül el, vagyis a körösladányinak és Andrásnak mondott vén Márkus furfangja révén éppen ők nyernek a perben. Emellett azonban még más torzítás is megfigyelhető a kitalált történetben. Minden bizonnyal a „Peres zug” az elnevezése folytán került a mondába helyszínül, ami a valóságban Körösladány Szeghalom felőli, keleti határszélén, Köröstarcsától jókora távolságban található. A nép ajka azonban hamar feloldja mindezt, s – Szűcs Sándor lejegyzésében – elmagyarázza nekünk: „Ilyen szomszédok prédája volt a Peres-föld is. A mi időnkben már Szeghalomhoz tartozott, de az ottankörül élő öreg tanyai majorosok egybehangzóan vallották, amikor arra jártam, hogy bár törvényes igazság szerint mindig ezé a városé volt, régente száz esztendőkig Tarcsa meg Körösladány birtoka”.13 A két falu közötti torzsalkodást megsokallva „végtére aztán kimondták a bölcsebbek, hogy elég volt az emberhalálból, menjen perre a dolog! Ki is szállt a bíróság. Lehet már ennek felesen jó háromszáz esztendeje. De a Peres-zugnál ma is áll az a nagy fa, amelyik alatt a törvényt tartották”.14 A vitás föld kérdésében azonban semmilyen bizonyítékot nem találtak, ezért a körösladányi Márkus Andrást rendelték a bíróság elé. „Vén volt már, nem akadt nála senki korosabb, a fésű sem állt már gyér fehér hajában, úgy reszketett az ina. ’Tizenkét esztendős gyerekecske lehettem az utolsó határjáráskor, midőn a ladányi eleink meghányták a zugi halmot, annak tetején pediglen az én meztelen fenekem, hogy emlékező tanú legyek, ha úgy hozná a sora’. …Megesküdött, hogy az a föld, amelyiken áll, nem a tarcsaiké, hanem ladányi határ, ha nem igazat szólna, ne fogadja be a sír, a föld kivesse, a Körös örvénye hánytorgassa testét!” Az újabb keletű körösladányi hagyományban azonban már úgy él, hogy a Márkus fája nem a Peres zugban, hanem jóval távolabb, a község másik végében, a Sebes-Körös torkolatától mintegy 300 méterre – Köröstarcsa és az egykori Félhalom hármas határától északra –, körösladányi területen található, amit az ottani néhány öreg fával azonosítottak. Az ennek közelében lévő, a Sebes-Körös kiszáradt hajdani medrét pedig Márkus-örvényének mondják, de hogy nem régi névadás, azt az eredeti, 1851-ből ismert Lápos-örvény elnevezése igazolja. Bárhol is legyen a mondai helyszín, miután a vén Márkus eskü alatt megtette a vallomását: „Szavaztak a bírák és kimondták a törvényt, hogy attól a naptól fogva a ladányiakat azon a határon senki ne háborgassa, mert az övék.”15 Ezek után a mondát Arany János az alábbiak szerint folytatja a versében: „Lakoma Ladányban, – muzsika, mulatság Ezután pedig a haláláig hordozták a tenyerükön a vén Márkust a földijei, azonban a temetésén megesett a baj: „És a fekete föld, amint hull, amint hull, S amint három ujját emeli az égre, „Ekkor kezdték sesegni-susogni a valóságot! Hogy a törvénybe menet a ladányi templom előtt földet tett őkelme a két csizmájába a talpa alá. Némelyek úgy tudják, így vette rá a tanácsot, hogy bizonyos régi jó artikulusokat [törvénycikkeket] szegre akasszon a kedvéért. Mert bajkeverő, igaztalan ember volt világéletében. Holta után így hullt a saját átkába.”18 Mint látható tehát, a vén Márkus vallomása ellentétben áll a kor szokásával, amikor is a vitás földön mezítláb kellett megesküdni a megidézetteknek, de éppen ennek ismeretében érthető meg a hamistanú-monda fondorlata. A történteket követően pedig: „Gyakran látni Márkust – ég felé az ujja – Ne feleljetek rá, körözsi halászok! A vén Márkus utótörténetét Arany János már nem említi, amit azonban tovább szőttek a népi elbeszélők. Ebből tudhatjuk meg, hogy nemcsak a halászokat, hanem: „A Körös-menti pásztorokat se hagyta nyugton. ’Oldjak, kössek, oldjak, kössek?’ – azokat is gyakran kísértette. Ha ráhagyják, megoldja a jószág inát, és világgá fut a ménes, a gulya. Ha azt mondták volna neki: ’Kössön kend!’ – úgy maradt az álláson a jószág, akár a sóbálvány, abban az egy helyben emészti meg az idő”.20 Ezen kívül az öregek még egy Piszra Jankó nevű bojtárról is szólnak, aki Biharból vagy a Kunságból került a szeghalmi méneshez. Miután a vén Márkus kísértete őt is megkörnyékezte, és a mit sem sejtő hetyke legénynek is föltette a kérdését, feleletként „két marokra kapta Jankó ólmos botja vékonyabbik végét s úgy húzta fejen az éjféli vándort, még jóféle bogrács alatt is szétvált volna a koponyája. ’Köszönöm gyermekem! Te mentettél meg végre valahára! Szenvedtem eleget a ladányi földért.’ Ennyi hallatszott csupán. Akár az elfújt szappanbuborék, úgy eltűnt a vén ember. Csak egy kerék kerekségű tócsa maradt utána”.21 Erről szól tehát a vén Márkus mondájának teljes története, ami ha el is tér a valóságtól, mégis hozzájárult, hogy Körösladány nevét országszerte megismerjék, hirdetve az itt élők ”földön járó” bölcsességét. Kazinczy István
1 Szűcs Sándor: Békési históriák. A rét rejtekén. (Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. - szerk.: Dankó Imre) - Gyula, 1959. 9. _______________________________________________ Arany JánosA HAMIS TANÚ Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
|